|
Témaindító hozzászólás
|
2015.10.27. 13:42 - |
Mindenki számára nyitott játék.
Jelenlegi helyszín: Tábor /istálló/
(Az event helyszinei változnak.) |
[47-28] [27-8] [7-1]
 Tenyeremet beledörzsöltem kopott farmeromba és, ha már arra járt a kezem, akkor az övembe rejtett kis tőröket is ellenőriztem.
Milyen jó ötlet volt felturbózni az egyszerű bőrövet! Kár, hogy nem tőlem származott az ötlet.
Ez az egész küldetés... Már az indulás megtépázta az idegeimet, aztán jött a lovas ügy, továbbra sem érzem magam a nyereg ördögének, maradjunk ennyiben. Viszont nem volt az az ok, amiért kimaradtam volna ebből az egészből, annyi lehetőséget láttam benne, és hülyén nézett volna ki, ha a bungalónk kilencvenkilenc százalékban kiürül, én meg ott ücsörgök egyedül, mint valami félkegyelmű nyúl. Na, nem, azt már nem!
Ujjaim már a gondolattól is ökölbe szorultak, noha a végén a bungalónak kb. csak a fele ürült ki, ami szégyen, de legalább mi megmutatjuk, kik is vagyunk.
A kard a hátamon olyan kényelmetlen volt, hogy azon kezdtem töprengeni, jobban járnék-e, ha átrendezném az elhelyezkedéseket, de az alkaromon gyógyuló vágás és a derekamnál érzett karcolás miatt át kellett gondolnom. Milyen hős az olyan, aki saját magát kaszabolja össze?! Elnyomtam egy mérges morgást és a többieket figyeltem.
Ez a város több volt mint frusztráló. Egyértelmű, hogy valami nem stimmelt, minél beljebb haladtunk benne, annál inkább éreztem, hogy nem szeretnék itt lenni. Vagy maximum akkor, ha az a valami, akármi is legyen, megmutatja végre magát és szembe nézhetek vele. Így viszont csak pattanásig feszült idegekkel próbálom kiszúrni, amit látnom kéne.
Mondjuk a lábam előtt feltört betont, amibe belelépek, szépen meglepődök, megugrom és még el is botlom. Egyensúly Noel, egyensúly! Némi rásegítéssel vagy anélkül, de másodpercek alatt találok rá az említett egyesúlyra és morgolódva indulok tovább, direkt nem nézek körbe. Na, nem mintha nem szokták volna már meg, akik ismernek. Csoda, hogy eddig talpon maradtam. A rohadt életbe! |
Miután összegyűltünk el is indultunk. Voltunk egy páran, szóval legalább megtudjuk magunkat védeni. Mikor elhagytuk a motelt csak akkor jutott az eszembe, hogy nekem nincs is fegyverem. Az íjakat a nyílvesszővel bent felejtettem Noah boxában. Jaj persze, hogy ez is most jutott eszembe. Körbe néztem a társaimon. Mindenkinél volt valami. Valakinek egy kard volt az övére csatolva, valakinek egy kés bújt meg a zsebében, de olyan is akadt, aki hozta az íjjait. Én meg ott álltam fegyvertelen. Na mindegy, hát a legrosszabb esetben elfutok. Tényleg ez egy tök jó terv! Ha összetalálkozunk valakivel (vagy valamivel) aki/ami nekünk támad, én leszek az, aki visszafut értesíteni a többieket.
Azért is nagyon bizarr volt ez a hely, mert nem volt közvilágítás ezért az utca ahol éppen mentünk tiszta sötét volt. Bár néhányan voltak olyan okosak és hoztak zseblámpát.
- Tulajdonképpen mit is akarunk csinálni? - kérdeztem, hátha valaki válaszol.
Miközben korzóztunk megláttam valamit. Az egy bokorban valami elkezdett mocorogni. De nem olyan átlagos mocorgás, mint amit egy nyúl csinálni. Itt valami nagyobb volt. Megálltam, könyökömmel megböktem a mellettem álló Allent, majd csöndre intettem és a bokor felé mutattam. A többiek is észrevették a mocorgást és mindenki erősen megmarkolta a fegyverét, vagy bekészítette a nyilait a támadási lehetőségre. És akkor egyszer csak egy hatalamas....... madár? Egy holló repült ki a bokorból. Nem volt hatalmas, bár elég vészjóslóan károgott.
-Hupsz... bocsi - nevettem kínomban.
Folytattuk az utunkat, bár nekem ez akkor sem tetszik. A holló rossz előjel. Ki tudja mi vár még ránk... |
 Távolodva a tábortól visszanéztem. Föntről azt a képet mutatta, amiről anyám mesélt. Illetve mégsem. Volt valami enyhe, rossz és kellemetlen érzés. Igen, nem stimmelt minden, mintha a tábor valamivel sötétebb és kevésbé élettel telibb volt, mint ahogy anyám leírta. Egy pillanatra átfutott a fejem, vajon miért is nem szerette ezt a helyet, de gyorsan tovatűnt a gondolat.
Már abszolút jól éreztem magam fönn a magasban. Mindig is szerettem repülni, hiába is voltam Poszeidón lánya. Sajnos azonban kevésszer volt rá alkalmam, így minden másodpercét ki akartam élvezni. A kezdeti aggodalom hamar elillant, amit Lamia örömmel nyugtázott, majd felzárkóztunk Nathan és lova mögé. Nem akartam én is elől repülni, inkább még próbálgatni akartam ezt az új érzést. Sőt egy kis idő után lemaradtunk, és megkértem Lamiát, mutasson néhány figurát. Miután egyszer sem éreztem úgy, hogy mindjárt lezúgok, megnyugodva zárkóztam vissza az eredeti helyemre, Nathan mögé. Úgy éreztem, már a levegőben is képes leszek harcolni, ami elégedettséggel töltött el.
Ami azt illeti, én az út egészét nagyon élveztem, hiába nem történt semmi “érdekes”, nekem amúgy is elég volt egy időre a szörnyekből de a táborban meg nagyon unatkoztam volna… hát igen, ez egy kicsit ellentmondásos, de ez van. Az út nagyrészét amúgy is Lamiával való beszélgetéssel töltöttem. Érdeklődtem a táborral kapcsolatban, meg ilyesmik.
Aztán egy város körvonai tűntek fel a távolban. Érdeklődve szemléltem, miközben közeledtünk hozzá, olyan furcsán kihaltnak tűnt. Beérve a településre egy motel felé sétáltunk (valószínűleg a környék egyetlen ilyen rendeltetésre szánt épülete volt ez) ahol a többen bementek, hogy kérjenek szállást. Én inkább kint maradtam és körbe akartam nézni, amikor is visszatértek a többiek. Mindenki nekikezdett a lova leszerelésének, így most nekem nem volt dolgom, mivel Lamia előre figyelmeztetett, hogy követni fogja a nagy pej mén példáját és ő is meghempergőzik a porban. Megvártam amíg végez, miközben a szállásunkat méregettem. Nem, határozottan nem tetszett. Inkább máshol álltam volna meg, de mivel a többiek már döntöttek, fölöslegesnek éreztem az erőlködést, így nem hoztam fel a témát. Nem akartam bevinni a cuccomat, egyenlőre még semmiképpen sem, így Lamiára bíztam a hátizsákom. Neki sem nagyon tetszett a hely, ahogy azt hiszem a többi ló sem volt túlságosan elégedett. Úgy döntöttem, elég lesz majd csak a szobába való belépés pillanatában elájulni attól, ami ott fogad, így most még nem csekkoltam le a szobát. Én amúgy sem voltam soha nagy igényű, az sem zavart különösebben, hogy esetleg koszos vagy rendezetlen volt a külsőm.
Most azonban körül akartam nézni, úgyhogy el is indultam, azonban Allennek is hasonló ötlete támadt, amit páran támogattak. Nekem eszembe sem jutott volna megkérdezni, de végülis több szem többet lát, tartja a mondás is.
- Én is veletek tartok - sétáltam vissza hozzájuk. Már sötétedett, de ez egyáltalán nem zavart. Nem ez volt az első alkalom, hogy sötétben esetleg szörnyes környéken mászkáltam.
A városban nekiindulva hamar ráeszméltem, még kevésbé okés itt valami , mint gondoltam. És hogy mi is hibázott? Az eddig megtett út alatt, jó ha egy emberrel összefutottunk. Eszembe jutott néhány ötlet, miért is néptelen ennyire a hely, és a szörnyek az első helyen szerepeltek. Csak azt nem értettem, akkor hogyhogy van itt még egyáltalán valaki? Vagy az sem volt ember, akivel a többiek találkoztak? Lehetséges, hogy olyan jól tudná befolyásolni a Ködöt, hogy nem tűnt fel a mássága? Lazán a mellkasomhoz emeltem a kezem, hogy Enthyrith gyorsan elérhető közelségben legyen. Jobb félni, mint megijedni. |
 Amikor végre eljött az indulás pillanata és jelt adtam hátasomnak, Jasper úgy lőtt ki a levegőbe, mint valami hatalmas, fekete golyó. Kezdetben fura volt neki, hogy nem egyedül szárnyaltunk a végtelen égbolton, hisz ritkán akadt társaságunk az edzések során, szóval egy ideig nem igazán tudott mit kezdeni a helyzettel. Próbált előre törni, amit engedtem is neki, legalábbis amíg tisztában voltam vele, hogy merre megyünk, de azért azt sikerült megakadályoznom, hogy a többi ló "behülyítse" és rohanjon ész nélkül.
A napok múlásával egyre inkább egy végeláthatatlan lovastúrának, mintsem egy komoly küldetésnek tűnt ez az egész. Ennek oka valószínűleg a szokatlanul kevés, mondhatni nullával egyenlő szörnyakadály, ami azért meglepő volt ennyi félvérrel egy helyen. Ez most még talán tök jónak tűnhet, de felteszem, lesz ez még sokkal rosszabb.
A fellegekben hasítottunk, amikor megláttunk egy várost... igen, egy várost! De ahogy közelebb értünk hozzá, már annyira nem voltam elragadtatva. De legalább végre kaland szagot érzek!
Pár másik félvérrel együtt bementünk egy motelbe, ami a legkisebb jószándékkal se volt luxusnak nevezhető. Mindegy, ha van tusolási lehetőség, nekem megfelel. Az öreg legalább annyira volt szimpatikus, mint a sírásó az előző otthonomból, de ez betudható volt annak a ténynek, hogy valószínűleg jó ideje élhetett már ezen a kísértetjárta vidéken. Márpedig az ember nemigen marad épeszű ilyen negatív gondolatébresztő környezetben.
De legalább volt istálló, ahol leparkolhattuk a lovakat estére. Én mondjuk személy szerint nem szívesen hagytam ott Jaspert azon a helyen felügyelet nélkül, ahhoz már épp elég furcsaságot láttam. Miután leszerszámoztam és rendbetettem éjszakára, megsimogattam még egyszer.
- Valami nem oké ezen a helyen, szóval vigyázz a többiekre - súgtam a fülébe. - Meg persze vigyázhatsz magadra is. - tettem hozzá mosolyogva. "Meglesz. Te se ölesd meg magad, ha nem muszáj." Hangzott a válasz. - Ne viccelj, hisz ismersz! Csalánba nem üt a mennykő. - mondtam végül, majd Allen ötletét hallva már ugrottam is.
- Nem kérdés! - vágtam rá széles mosollyal.
Szóval elindultunk körbenézni, de nem ám kivárva a nappalt, áá... Abban mi a buli? Éjszaka, amikor a legtöbb fenevad aktív, akik niván jobban látnak a sötétben, mint mi, akár van lámpánk, akár nincs. Minden esetre helye volt már egy kis izgalomnak ezen a rémunalmas családi vakáción. |
A szöszi nagyon barátságos volt és be kell vallani egész helyes.
-Igen, most érkeztem, az isteni szülőm - kezdtem bele, de sajnos nem volt időm befejezni, mert már szólt az indulást jelző kürt, vagyis, ha pár percig tovább cseverészünk, agyon fognak minket taposni a vágtató lovak, így hát gyorsan elbúcsúztam tőlük, azzal a címszóval, hogy majd később folytatjuk a beszélgetést. Majd felpattantam a lovamra épp időben, mielőtt elsodort volna az ár.
Ahogy láttam a töbiek arckifejezésén az öreg embertől nem csak engem rázott ki hideg. Végre volt egy kis szabad időnk, nem kellett egész nap lóháton gubbasztani, szóval felmentem a szobámba és lepakoltam. Egy fehér hajú lánnyal kerültem egy szobába, aki ahogy elnéztem a cuccait az egész útra szinte csak könyveket hozott. Ez kicsit meglepett, de hát végül is jól tette, hiszen neki legalább volt valamivel elütnie az időt. Nekem nem volt semmim, ezért gondoltam lemegyek, teszek egy sétát, ám meglepetésemre a lány is csatlakozott.
Mikor le értünk újból meghallottam a szöszi hangját. Komolyan? Most akar körülnézni amikor már sötétedik? Mondjuk én nem félek - gondoltam.
-Én megyek! -mondtam. A szobatársam is csatlakozott meg még pár ember.
Miután összegyűltünk, elindultunk. Miközben kivonultunk a motelból eszembe jutott, hogy nekünk még van egy befejezetlen beszélgetésünk Alennel - aki nekem már csak szöszi marad- de a világért sem hoztam volna fel, majd ha őt érdekli, biztos felhozza. |
 Nem sokkal később, miután befejeztem a búcsúzkodást és a testvéreim távoztak, egy lány lépett hozzánk. Köszönt és bemutatkozott, én pedig kíváncsian végigmértem. Úgy festett, ő is velünk fog jönni a küldetésre. Eléggé meglepett voltam, hisz még őt sem láttam soha. Hogyhogy Kheirón elenged velünk ennyi frissen érkezettet? Ez egy eléggé logikátlan lépés. Bár hadászatilag nem támogattam a döntést, mégis örültem a társaságnak. Legalább lesz időm alaposan megismerni őket. A táborban erre nem adódna alkalmam, elvégre ott mindenki túlságosan összezár a testvéreivel. Pedig én szerettem barátkozni.
- Helló, én Allen vagyok - köszöntem neki barátságosan. - Te is most érkeztél ugye? Ki az isteni szülőd? - Érdeklődtem kíváncsian. Ez tőlem egyáltalán nem volt meglepő, elvégre a tudás hatalom (bár a tudás fontosabb) én meg ugye Athéné fiacskája voltam. Harleentól csak azért nem kérdeztem meg, hogy ki az isteni szüleje, mert őt Kheirón konferálta föl és ha azt nem mondta, akkor biztos nem tudni még.
Megvártam a válaszát, majd sűrűn elnézést kérve azért, mert a következő pillanatban valószínűleg itt fogom hagyni, felugrottam Castor hátára, aki rögtön állórajtot is vett. Amíg nem indultunk el, addig a földhöz egészen közel “lebegett”, de amint nekiindultunk, rögtön a menet élére vágott. Castorban állandóan túltengett a versenyszellem, valamivel neki mindig versenyeznie kellett. Én a magam részéről annyira nem voltam boldog, elvégre nem tudtam pontosan hova is megyünk, de Castor hajthatatlan maradt, neki legelöl kellett mennie. Nem tudtam Harleen követ-e, így igyekeztem megkeresni őt a tekintetemmel. Jó lett volna beszélgetni, én ugyanis az első másodperctől kezdve elkezdtem unatkozni. Hát aztán később… Castor elképzelhetetlenül boldog volt, hogy repülhet, még annak ellenére is, milyen unalmas és változatlan volt a táj. Én meg szépen csendben különböző épületeket, meg miegymást rajzolgattam a hátán a füzetembe. Tudom, tudom, nem harckészültség, de akkor már annak is örültem, hogy nem alszom el ott helyben a hátán. Mindig csak akkor maradtam nyugton ennyi ideig, amíg aludtam.
Amikor megláttam a levegőből a várost… úgy fellelkesültem, hogy még az átlagosnál is jobban pörögtem. Hiába folytattuk a földön az utamat (emiatt Castor kicsit harapós és rosszkedvű lett) nem tudott alább hagyni a lelkesedésem. Még akkor sem, amikor beértünk, és döbbenten tapasztalhattuk, hogy egy csöppet szellemváros érzése van a dolognak. Nem sokkal később egy MOTELhez érkeztünk, néhány másik félvérrel, köztük Hazellel, besétáltunk az épületbe, megkérdezni, hogy van-e szállás. Egy öregemberen kívül teremtett lélek sem kószált a falak közt. Neki is kicsit olyan hangulata volt, mintha most mászott volna fel az alvilágból. Azt hiszem a frász kerülgetett az öregtől.
Nem lepett meg, hogy már hosszú ideje nem száll meg itt senki. Igen, ez a hely atmoszférájából simán kikövetkeztethető volt.
Nagyon megdöbbentem, amikor kiderült, istállója is van a motelnek. Komolyan, istálló? Az autók és a gépek korában mit keres itt az ilyesmi? Mintha csak egy ókori fogadó lenne. Ez egyre hátborzongatóbb.
Castor sem lelkesedett túlságosan az istállóért, a nagyfiú inkább kint szerett aludni a csillagos ég alatt. A leszerelést nagyon értékelte, ellenben rögtön miután leszereltem alaposan meghempergett a porban. Nagyot sóhajtva ráhagytam a dolgot, legalább holnap (vagy amikor elmegyünk innen) lesz majd mivel foglalatoskodnom. Ezekután a többiek felé fordultam.
- Valaki eljön velem körbenézni a városban? - Nem szerettem volna egyedül menni, de nagyon kíváncsi voltam. - Érdekelne mitől ilyen kihalt ez a hely. Esetleg veszély is fenyegethet minket.
|
Mint később kiderült, az emberek, akikhez odamentem pegazusokkal voltak - ami nem mellesleg nagyon menő - ezért egy kis idő után elváltunk én pedig csatlakoztam a lentiekhez. Meg is indultunk.
-Gyia! - mondtam Noahnak, aki elkezdett vágtatni.
Nagyon izgatott voltam. Nem akartam lemaradni semmiről, ezért sokáig az első sorban voltam és vágtattam a többiekkel. Ez így ment egész nap. Este letáboroztunk. Egyenlőre klassznak indult ez a kis kaland. Közel a vízhez álltunk meg, hogy a lovak ihassanak. Majd reggel újra útra keltünk. És ez így ment nap mint nap. Ott vágtattam az elején a többiekkel. Aztán egy idő után ez megváltozott.
Akik leg elől mentek - velem együtt - már nem vágtattak csak lassan meneteltek. Minden nap ugyanolyan volt. Mentünk este megálltunk, aztán napközben megint mentünk. Olyan szerencsétlennek éreztem magam Harcosok vagyunk, de nincs ki ellen harcolnunk.
Egy idő után abba hagytam számolni a napokat, órákat, perceket. Csak mentem. Lesütöttem a szememet és csak a nyergemet néztem. Ám egyszer csak történt valami. A pegazusokon utazók leszálltak és elmondták, hogy nem messze innen láttak egy várost.
-Város?!- kérdeztem izgatottan, mire az egyik hírnök bólintott - Akkor meg mire várunk? - kérdeztem és megsarkantyúztam a lovamat, amire az elkezdett száguldani, a többiek pedig jöttek velem.
Elkezdtünk lefelé száguldani a lejtőn le a völgybe. Végre valami izgalmas. Az egész úton eddig ez volt a legklasszabb pillanat. Ahogy a szél az arcomba fújt és éreztem a száguldást. Soha nem adtam volna el ezt a pillanatot semmiért. Ám amikor leértünk a hangulat hirtelen megváltozott. Nyomasztó volt. Mintha a kis város teljesen ki lenne halva.
Végül odaértünk egy Motel feliratú épülethez. Vállalkoztam, hogy én is bemegyek megkérdezni mi a helyzet.
-Jó estét! - szóltunk, miközben beléptünk az ajtón - Van itt valaki? - kérdeztük majd egyre beljebb mentünk az épületben.
A regisztrációs pult mögött egy öregember jelente meg, aki reszelős hangon egy jó napot-ot mormolt az orra alatt.
-Mi tetszik? - kérdezte. A hangja olyan volt mint egy nyikorgó öreg ajtó
-Szobát szeretnénk bérelni - mondtam - Van még kiadó? - kérdeztem
Az öreg felnevetett - Annyi van, amennyit csak akarnak! Már évek óta nem szállt itt meg senki - mondta majd odaadta a kulcsokat az összes szobához.
Megköszöntük és elosztottuk a szobákat, úgy, hogy minden szobába 2-3 ember került. Az egyik lány észrevett, egy istállót is, ahova mindenki szépen lepakolta a lovát.
Levettem Noahról a nyerget, a kantárt és a többi felszerelést, majd megetettem és lecsutakoltam. Ezek után nyomtam egy puszit a fejére, jó éjszakát kívántam, majd elindultam megkeresni a szobámat. |
Miután elhagytuk a tábort egy számomra egyszerre véget nem érő, de egy pillanatnyinak tűnő lovas menetelés várt rám. Akik elől voltak azok diktálták a tempót, volt, hogy ügettünk, sokszor vágtára fogtuk a lovkat, de lépésben is haladtunk az ismeretlen felé. Nem tudtam, hogy mégis hova tartunk, de annyi biztos volt, hogy mindig egy kicsivel közelebb kerültünk a célunkhoz: a tábor megmentéséhez. Bár tudtam, hogy ez még nagyon távol volt, de bízta benne, hogy sikerrel fogunk járni.
Éjszakánként mindig egy olyan helyet kerestünk, ahol a közelben volt a víz, de a lovak és mi is biztonságban voltunk. Amint lement a nap rettenetes gyorsasággal elkezdett hűlni az idő, így jól jöttek a plusz ingek, pulcsik. Napközben viszont mindig nagyon meleg volt. Épp olyan, mint amilyen időben az önfeledt boldogságok korában naphosszatt úszkál az ember a vízben, vagy szunyókál az árnyékban.
De mi törtetlenül haladtunk előre, nagy iramban.
Ahogy teltek a napok és a hetek is elkezdtek utánnuk jönni a társaságunkból elkezdett fogyni a harciasság, az előre jutni akarás, de mentünk előre egyre szótlanabbul.
Zénó és én már kezdtük úgy érezni magunkat, mint két robot, akik csak mentek, de nem csináltak semmi különöset, kissé aggasztó volt már, hogy nem kellett addig semmiel sem megküzdenünk. Emiatt egyre csak az az érzés kezdett bennem erősödni, hogy valami nagon rosszra számíthatunk. Mintha minden 'megtörténhetett volna' - féle támadás egyre csak erősítené azt, ami miatt Thália fája beteg. Ami miatt mi is itt vagyunk.
Már több mint két hete hagyhattuk el a tábort, amikor ez egyik késői délutánon a pegazusok hátán utazó törsaink hirtelen leereszkedtek. Azt mondták, hogy egy kis város van a láthatáron. Sarkammal megnyomtam Zénó oldalának vékony részét, ezzel arra ösztönöze, hogy előrébb menjunk a sorban. Amikor már a többieket lehagytuk egy pár méterrel megállítottam lovamat. Kissé előrébb dőltem a nyeregben, mintha attól messzebb láthattam volna és elkezdtem kémlelni a távolt.
Egy kis város feküdt az a hegy alatti völgyben, amin mi épp áthaladtunk. Olyan 5 km távolságnyira lehetett tőlünk. A gyomrom hirtelen görcsbe rándult, és mintha a végtagjaim ólomnehezekké váltak volna. Ott álltam és csak néztem azt a kis várost, ami fentről teljesen átlagosnak nézett, ki, de én valamitől fogva mégsem akartam betenni oda a lábamat, de eközben biztosra vettem, hogy van odalent egy motel, vagy egy apartman... Rettentően jól esett volna már egy fürdés, egy hajmosás, mert azért egy folyó vizében fürődni több mint egy fél hónapig... Valmamilyen szinten biztosra vettem, hogy sokan ugyanolyan tisztátlannak érzik magukat mint én, de ezt sohasem tettem volna szóvá.
A pegazusosok is velünk, a földön folytatták az utat, bár tudtuk, hogy a Köd az egyszerű emberek szemében a pegazusokat csak normál lovakként láttatja, de a biztonság megkövetelte ezt tőlünk.
Amikor beértünk a városba olyan hátborzongató hangulat uralkodott ott, mint amilyet még sohasem láttam. Ahogy elhaladtunk egy régi fagyis mellett a város szélén és sok - sok elhagyatottnak tűnt ház mellett az ablakok redőnyein át minket néző szemek szegeződtek ránk. A félrefeszített redőnycsíkok között pislákoló fény világított át. Bár már lemenőben volt a nap, még volt annyi fny, hogy egy ablaknál ülne ne lehessen mondjuk újságot olvasni...
Majd egyszer egy MOTEL feliratú házhoz értünk, ami egy kicsit jobb állapotban volt, mint a többi. Egy páran bementek megkérdezni, hogy van a még szoba.
Az a pár perc, ameddig ment voltak számomra nagyon hosszú volt. Idegesnek éreztem magamat, egyfolytában körbe - körbe tekintgettem, miközben vigyáztam, hogy Zénó a türelmetlen horkantásai és földkaparása közepette ne taposson rá a lábamra.
Miközben vártünk, elsandítottam a telek vége felé és nagy megkönnyebülésemre egy (még épp a kifejezés jelentései közé sorolható) istállót láttam, ahol két, viszonylag fiatal lovacska éppen a vacsoráját fogyasztotta. |
 Elgondolkozva hallgattam Allen magyarázáát, majd mikor Natere mutatott a fiúra néztem, aki szintén egy pegazus hátán ült. Ebben a pillanatban Castor felreppent. Néztem őket, Vagos pedig már éppen ugrani akart de szerintem megérezte a bizonytalanságon ezért a földön maradt. Hálásan néztem rá.
A bagy búcsúzkodás után mindenki a lovára ült, és nem a leggyorsabb tempóban, de elindultunk. Volt amelyik pegazus azonal a levege szökkent, és volt amelyik pár lépés után. Natet figyeltem, hogy hogyan száll majd fel. Talán fel is figyelt rá, hogy őt nézem. Inkább Vagosra szegeztem tekintetem.Úgy döntöttem rábízom magamat. Amennyire csak lehetett felkészültem, és lehunytam a szemem.Éreztem, hogy a ló alattam pár lépés után ugik egyet és a levegőbe kerülünk. Lassan nyitottam ki a szemem, és láttam, ahogy a többiekkel egy szinten, lassan repülünk.
Lenéztem, és azthiszem ezt nem kellett volna. Nagyot nyeltem és inkább kiegyenesedtem a nyeregben. Tudom, hogy Vagos valamelyik másik pegazushoz igazodott, de jól esett a gondolat, hogy én irányítom. |
Első nap -gondoltam, majd leszálltam a bőröndjeimmel. Megkerestem a 4-es számú bungalót és letettem a cuccaimat, majd elindultam körülnézni. Találkoztam is néhány hozzám hasonló élőlénnyel, akik elmondták, hogy küldetés van készülőben.
Küldetéés??! Az első napomon? Egyből feljelentkeztem. Hiszen ez fantasztikus! Mindent szépen elmagyaráztak nekem. Ahaaa szóval ló kell. Oké keresek egyet - ezzel a gondolattal el is indultam. Nézeggettem körbe azonban a legtöbb lovat már elkapkodták. Mindegy..úgyse kell nekem pegazus. Megtalálom én a legjobb lovat az egész világon. Ahogy mentem a boxok mellet elhaladtam az egyiknél ahol elhaladtam érzetem valamit. Nem voltam biztos benne mit, ezért vissza léptem, majd odafordultam. Egy gyönyörű ló volt fehéres és szürkés! Egyszerűen tökéletes!
-Nahát! - mondtam. Erre a ló is felnyihogott. Semmi kétség ő az enyém! Csak az enyém, senki másé - Van neved szépségem ? - kérdeztem tőle miközben megsimogattam a fejét. A ló mélyen nézett a szemembe, de nem válaszolt - Akkor majd én kerítek neked egyet. Legyen mondjuk... Villám? -kérdeztem erre a ló makacsul felnyihogott - Tudom, nem vagyok jó név adásban! Hm... mit szolsz ahhoz hogy Noah? Azt jelenti, hogy béke - monbdtam erre a ló elégedetten prüszkölt egyet - Rendben, ha neked tetszik..- mondtam, majd szépen felnyergeltem.
Eszközöket is kéni vinni. Mégis csak harcba megyek, vagy mi.
-Itt várj! - mondtam a lovamnak. Gyorsan elfutottam a bungallóba és ki dobáltam a bőröndömből mindent, majd fogtam egy kisebb táskát és beleraktam a cuccokat az útra. Miután végeztem körbenéztem. Hát igen elég nagy kupit csináltam, de majd ha visszaérünk összetakarítom. Ezután körülnéztem, hogy miket vihetnék. Mivel nem nagyon értek semmihez, az íjakhoz nyúltam. Láttam már filmekben, hogy kell használni, szóval talán nem lesz baj.
-Mehetünk!- futottam vissza a boxhoz és kiengettem Noah-t. Lecsutakoltam felnyergeltem, majd felültem rá - Figyelj! Elfelejtettem, hogy nem igazán tudok lovasgolni! - mondtamn neki- De bízok benned! - mosolyogtam.
Amint kiejtettem ezeket a szavakat a lovam elkezdett eszelősen vágtatni megállt bennem az ütő. Kiáltottam volna segítségért, de azt mondtam megbízok benne és megis. Szóval becsuktam a szemem és vártam, hogy vége legyen. Egészen egy hatalmas nagy fiág vágtatott, majd ott megállt. Ekkor felemeltem a fejem.
Ez lenne hát az a fa. Thalia fája, amiről mindeki beszél.
Leszálltam a lovamról és a kantárral a kezmben közelebb mentem. Már volt itt egy két ember. Ezért közelebb mentem hozzájuk. Egy szőkehajú fiú és két egy fekete hajú lányt szúrtam ki magamnak.
-Sziasztok! - kezdtem. Hiszen valahogy el kell kezdeni - A nevem Hazel. |
Harleen kiválasztotta a lovát, amit elégedett biccentéssel nyugtáztam. Ez főleg annak szólt, hogy nem nekem kell bénáznom a ló kiválasztásával. Miután felkészítettük a lovat az indulásra (esküszöm felsóhajtottam, amint kiléptem a boxból és még mindketten éltünk, mert a ló többször is majdnem ránk lépett, egyszóval izgága példány volt), Harleen is nekiállt fegyvert válogatni, amit türelmesen megvártam.
Castornak már határozottan mehetnékje volt és úgy fújtatott, akár egy gőzkazán. Termetes lovacskámat az sem zavarta, hogy majdnem teljes mértékben ráaggattam a cuccaimat(na jó egy picit, de most volt fontosabb dolga is. Amúgy sem biztos, hogy a horkantás annak szólt). Láttam, mások nem aggatnak rá mindent a lovukra, de Castort elnézve, aki csak azért nem szállt fel, mert még nem ültem a hátán, igazából mindegy volt. Igyekeztem szorosan Harleen mellett maradni, miközben Castor kantárját szorongattam. Kikísértem az istállóból, amikor is feltette azt a kérdést, amin eddig még életemben egyszer sem gondolkodtam el.
- Hát őőő, ez egy nehéz kérdés. Igazából nem tudom, mivel Castor mindig rögtön felszáll, amint felülök rá. Régebben meg még az előtt is felszállt. Aztán meg… igazából a szárral, a feljebb meg a lejjebb parancsot pedig Castor megérti… - Vakartam meg e fejem tanácstalanul. Castor képes volt akár az istállóban is felszállni, ha nem voltam eszemnél és nem vittem kijjebb. Régebben ezzel meg az volt a baj, hogy azonnal felugrott a levegőbe nélkülem… de mióta jóban vagyunk hagy nekem időt arra, hogy felkapaszkodjak, sőt még arra is, hogy elhelyezkedjek rajta. Ez igazán kedves tőle, ugye? A levegőben meg, hát… általában arra mentünk, amerre ő akart. - Figyelj, hátha felszáll utánunk, bár mi mindig nyaktörően szoktunk rajtolni. De ha mégsem tenné, szerintem Natet kérdezd meg, elvégre ő Poszeidón fia.(Majd rámutattam Natere a biztonság kedvéért.) Most meg inkább kapaszkodj! - Azzal felugrottam Castor hátára, aki amint megérezte a súlyom egy pillanatra hátranézett, a következő másodpercben meg már csak a villámgyorsan távolodó földet bámulhattam a feje helyett, mert azt visszarántotta az eredeti helyzetébe(ami majdnem az én buksimat verdeste). Tettünk gyorsan három kis kört a levegőben, majd hál’ az isteneknek Castort végre sikerült visszairányítanom Harleenhoz. Huh, ezt is megúsztam. Bár mondjuk Castorról már körübelül egy éve nem estem le.
Thália fájánál elbúcsúztam a testvéreimtől (alias jól megölelgettem őket, mert miért ne), majd meg is fenyegettem őket, hogy úgyis visszajövök, ne reménykedjenek. (És igen, akármilyen hihetetlen, Castor hajlandó volt leszállni erre az időre, bár közben folyamatosan türelmetlenül bökdösött.) |
Egyszerre megjelent egy újabb srác és nekikezdett a tömeg szétoszlatásának. Határozottan értékelte Dany megmozdulását. Ehh… fiúk... Majdnem megforgattam a szemem, de még idejében megfékeztem a meggondolatlan mozdulatot. A srác ezekután hozzám lépett és bemutatkozott. Éljen, ő volt az első!
- Köszönöm. Sofia Nymph vagyok - mosolyogtam hálásan.
Nem sokkal később megérkezett Harleen és Allen. Harleen új volt, mint én, csupán annyi különbséggel, hogy ő nem olyan rutinnal indult, mint én. Velük Kheirón is megérkezett. Hozott egy csomó hasznos cuccot is. Elvettem egy hátizsákot, és némi tétovázás után átöntöttem az egész tartalmát az enyémbe. Majd a fegyverekhez léptem. Elvettem két tőrt, az egyiket belecsúsztattam a csizmámba, a másikat meg az alkaromra erősítettem, úgy, hogy szükség esetén a kezembe tudjam csúsztatni. Az íjat nem tudtam használni, kardom pedig már volt, és Enthyrithet a világ összes kincséért sem cseréltem volna le. Ráadásul, a pólóm alá is könnyen el tudtam rejteni a kardot, ha nem a rendes méretében volt éppen.
Elnézve a többiek felé tudatosult benne, hogy a nyeregnek azért vannak gyakorlati előnyei, például remekül lehet bennük plusz fegyvert eldugni, de Lamia megnyugtatott, hogy a patájára mindig számíthatok, mint ilyen fegyverre, így sokkal jobban éreztem magam, elvégre a lovam sokkal megbízhatóbb, mint bármelyik penge. Mivel úgy éreztem, én végeztem, ezért felszálltam a lovam hátára és Nathan mellé léptettem Lamiát. Ő sem tett a lovára nyerget, így én sem éreztem magam felvágósnak. Igazából már egy kicsit bántam, hogy egyáltalán kantárt tettem Lamiára, hisz a sörényébe sokkal jobb lett volna kapaszkodni, mint esetleg véletlenül megtépni a fejét. Fhu, legalább annyi eszem volt, hogy a zablát hagytam a francba. Na mindegy, majd később leveszem.
Lamia felém fordította a fejét és kíváncsian felnézett rám. “Aggódsz?” Érdeklődte. Az oldalára dőltem, hogy közelebb legyek a fejéhez.
- Aha, egy kicsit. - “Fölösleges, óvatos leszek.” - Okés, számítok rád. - Mosolyodtam el szélesen.
Megvártam amíg Nathan felszállt, majd Lamia és felugrott a levegőbe. Egy pillanatra összeszorult a gyomrom, de aztán vettem egy mély levegőt és igyekeztem lenyugtatni hevesen dobogó szívemet.
Mielőtt ténylegesen elindultunk volna a küldetésre, még megálltunk Thália fája mellett. A tábor régebbi lakóitól elbúcsúztak a barátaik, én pedig megragadtam az alkalmat, és villámgyorsan leoperáltam Lamia fejéről a kantárat, majd eltűntettem azt is a hátizsákomban. Úgy döntöttem, amíg össze nem barátkozom valakivel, addig közel maradok Nathanhoz, elvégre ő kedves volt velem, és jelen pillanatban őt ismertem a legjobban, ugyanis nem tudtam, hogy Dany értékelné-e a társaságom. |
Megjelent Kheirón egy lánnyal és Allennel, elmondott egy monológot, majd hoztak egy hátizsákot és egy halom fegyvert. Feleslegesnek tartottam két félig megpakolt táskát is magammal vinni, szóval mindent a sajátomba pakoltam. Nem tolongtam fegyverért, hisz a jól bevált kardomnál, amit még az apámtól kaptam, nem is kívánhattam volna jobbat. Éles pengéje kéken ragyogott, ahogy a kezembe vettem, és oly könnyedén vágtam vele, mintha a kezem meghosszabbítása lenne. Tőrre se volt szükségem, jóban voltam a Héphaisztosz srácokkal, akik voltak olyan jó fejek és kovácsoltak nekem párat nemrégiben. Még nem használtam őket, úgyhogy csak remélni tudtam, hogy nem valami ócska anyagból gyúrták össze, ami az első adandó alkalommal eltörik.
Miután ügyesen megspóroltam a nyerget, így nem volt más lehetőségem, mint magamra erősíteni mindent. Nem mintha olyan hű de sok cuccom lett volna, amit cipelnem kell, de fura lehetett, hogy ilyen erős lovat nem rakok meg minden kacattal. Jaspernek természetesen kifejezetten tetszett a dolog.
Könnyedén felpattantam fekete ördögöm hátára és elindultunk a táborból. Thália fájánál már ott gyülekezett a rengeteg félvér, hogy végső búcsút vegyenek tőlünk. A haverok sorban jöttek oda hozzám elbúcsúzni, aminek nagyon örültem, még akkor is, ha tényleg azt hitték, soha többet nem látnak. Mégse ismernek annyira, mint gondoltam. |
Úgy tűnt hogy ez az Allen nagyon beszédes gyerek.Ha itt mindenki ennyit beszél, inkább vissza se jövök a küldetésről. Félig-meddig figyeltem rá, ahogyan mondta, hogy mit hol találok. Néha arra néztem amerre mutatott, bár őszintén bevallom, jobban érdekelt,, hogy mi folyik az istállóban.
Aztán ahogy beértünk abba is maradt minden érdekes tevékenység, bár már amúgy is úgy tűnt hogy vége. Végül mikor Alen hozzám intézettt pár szót, ránéztem. Bólintottam miután meghallgattam, majd körbenéztem az istállóban. Sima lovak és pegazusok mindenhol. Aztán a tekintetem megakadt egy feketetarka ménen, akinek szárnyai voltak. Kis táblára volt kiakasztva a neve: Vagos. Felé nyújtottam a kezem, a ló pedig barátságosan lépett közelebb.Megsimmogattam a homlokát, majd Allen felé fordultam:
-Azthiszem őt választom.-mondtam határozottan.Egyszer nagyon régen tudtam lovagolni.Még egészen kis koromban. Allen segített lecsutakolni és felszerszáozni, aztán mie észbe kaptam, már sorban ölték meg egymást az emberek a minél jobb fegyverekért. Én két tőrt is kaptam, aztán mikor már csak a türelmesebb emberek válogattak a többiek által hátrahagyott fegyverekből. a két tőrömnek nagy nehezen találtam tartókát, majd a combora erősíettem őket.
Derekamra kötötte egy övet, és egy kicsi, egykezes kardot erősítettem rá. A legvégén maradt még egy kisebb reflexíj is. A kezembe vettem és megvizsgáltam. Tudtam íjászkodi, sőt, mindig is ki akartam próbálni lóháton. Nekem már csak egy apró tegez jutott, a nayobbakat azok szerezték meg, akik elsőként válogattak. Szerencse, hogy nem volt nagy az íj ami nekem jutott, ugyanis a nagyobb nyílvesszők mind a nagyobb tegezekbe jutottak. Kb 15 darab nyílvesszőm volt.Az íjat és a tegezt Vagos nyergéhez erősítettem, majd kaptam egy hátizsákot. Nem volt teljesen megtömve, aahogyan a hátamon lévő sem. Mert egy félig üres táskával jöttem el otthonról. Megnéztem mi van a táskában, majd belepakoltam az összes cuccot a sajátomba. Azért a kapottat még odaerősítettem a nyereghez Jól jöhet rögtönzött nyeregtáska címszóval.
Végül felszálltam a ló hátára. Furcsamód elsőre sikerült, aminek kissé megörültem. Vagos trelmetlenül toporzékolt alattam, biztosan ki akart már szabadulni innen.Szárnyait az oldalára fektette, eltakarva vele a lábamat. Megpaskoltam a nyakát. Ugyanis, hogy ha úgy dönt, inkább kitárja száryait a mellettünk lévő lovast biztosan leüti.
Aztán elindultunk. Egy hatalmas fáál álltunk meg, ahol a többiek elbúcsúztak. Én legikább a tájat kémleltem. A földön még egész jól irányítottam Vagost, de mii lesz odafönn? Mikor végre könnyes búcsút vettek egymástól a fiatalok, Allen mellé vezettem a lovam:
-Odafent pontosan hogy is fogom irányítan?-kérdeztem tőle, miközben folyamatosan Vagost néztem, aki fülelt. |
 Orion körül tettem-vettem a boxban. A nyerget már legalább hatodszorra igazítottam meg a hátán, amikor végre azt mondhattam, hogy ennél tökéletesebben nem is illeszkedhetne.
Távolabbról zavargások hangját hallottam. Orion is hegyezni kezdte a fülét és kifelé tekintgetett a boxból. Odaléptem mellé és a boxajtóra könyökölve körbenéztem. Meglepődve vettem észre a félistenek tömegét, ahogy egy kupacba tömörülve mind egyfelé néznek. Aztán valaki felkiáltott, hogy "Bunyó!", és úgy döntöttem, kiderítem, kit vernek laposra. Orion boxa volt a legmesszebb a történésektől. Mikor közelebb értem, pipiskednem kellett, hogy lássak is valamit. Nem tartottam magam alacsonynak, de néhány fiúhoz képest úgy néz ki, annak számítottam. Az egyetlen, akit láttam a kör közepén az Aiden volt, hallani nem hallottam semmit a kiáltásokon kívül. Próbáltam közelebb férkőzni, de nem sok sikerrel jártam.
Aztán megjelent Nate és megpróbálta eloszlatni a tömeget. Majd Kheirón is belépett Allennel és egy lánnyal, akit még nem ismertem.
Aztán végre a fegyvereinket is magunkhoz vehettük. Nemigen szenvedtem a bőség zavarában, hisz egyrészt nem voltam valami tehetséges íjász, ezért ezt a fegyvert kilőhettem a listáról, másrészt hozzám nevetségesen kevés kard illett. Választásom végül egy könnyű, de gyors másfél kezes kardra esett. Igen, jól ismertem ezt a kardot. Hosszú, széles pengéje miatt mély vágások ejtésére tökéletesnek bizonyult, de tűhegyessé vékonyodó hegye kiváló a szúró támadásokhoz. Elég hosszú volt a kézkezes használathoz, de egy kézzel is könnyedén forgattam. A kard végén egy szépen kialakított kardgomb díszelgett, ami már önmagában is veszélyes fegyverként funkcionált. Bőrrel bevont markolat, hibátlanul élezett penge... maga a tökély. Gyorsan lecsaptam még két damaszkolt pengéjű tőrre, az egyiket magamnál tartottam, a másikat Orion nyergéhez rögzítettem. A saját cuccaimat a nyeregtáskába gyönyöszöltem, a kapott hátizsákot pedig a hátamra vettem. Szándékosan nem pakoltam fel mindenfélével hű paripámat, hisz nem az a málhás alkat, a gyorsaságára és ügyességére pedig még szükség lehet. Orionra mosolyogtam, aki legalább annyira izgatott volt, mint én. Csak ő ki is mutatta. Megállás nélkül kaparta a földet, szalma már rég nem volt körülötte.
- Nyugi, fiú, mindjárt megyünk - suttogtam a fülébe, majd körülnéztem, hogy haladnak a többiek.
És valóban nem telt el sok idő, már Thália fájánál búcsúzkodtunk a többiektől, akik úgy döntöttek, inkább élnek még egy kicsit. Körülpillantottam, hogy lássam, ki volt hozzám hasonlóan oly elvetemült, hogy jelentkezett erre a küldetésre, és magamban megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy azért leszünk egy páran. Megsimogattam a lovam nyakát, aki büszkén kihúzta magát. |
(folyt köv.)
- Ő… figyelj nincs nagy gyakorlatom lovak terén, úgyhogy válassz inkább te, de azért fölszerelni segítek. - Tettem még hozzá készségesen. (Aztán ha Harleen kiválasztota a lovát és igényli Allen segít neki felszerelni.)
Amikor Kheirón ismertette szóban a tervet, majd kiosztotta a szokásos fegyvereket már rég az övemen lógott a két kardom. Még miután összerámoltam a cuccaimat elugrottam értük. Bár nem voltam valami nagy íjász, magamhoz vettem egy íjat és egy tegezt is, ha másra nem is jó, legalább tudok adni nyílvesszőt másoknak. A két tőr egyikét rögzítettem a nyereghez, azon gondolkozva, Castornak vajon eszébe jutna-e használni vészhelyzetbe. Nos a nemre tippeltem volna, de azért olyan helyre tettem, ahol ő is elérheti, hátha. A kapott hátizsákot, no meg az enyémet is a nyereghez rögzítettem, mire Castor elégedetlenkedve felhorkant.
- Jól van, jól van, több mindent nem akasztok rád. - Nyugtattam meg, majd felmásztam a hátára és Harleen mellé léptettem. Én készen álltam az indulásra és már alig vártam a kaland kezdetét.
Külön örültem, hogy Harleen is pegazussal jön, hisz így Castort nem kellett a földhöz szögeznem, bár azt azért sejtettem, hogy nem repülhet a jól megszokott tempójában.
- Végig amellett a pegazus mén mellett kell maradnunk, és el kell kapnunk a lányt, ha esetleg leesne. - Suttogtam neki, bár tudtam, hogy nem érti meg. |
A mai napomat is kirobbanó jókedvvel kezdtem. A reggeli programom házépítés volt a najádoknak a tó kenujaiból. Alig akartam elhinni, de nem dőlt össze rögtön, sőt, még akkor is állt, amikor eljöttem. Ez hihetetlen boldogság volt nekem. Kheirónnak is mekkora könnyebbséget jelentene, ha végre szerezne nekem rendes építőelemeket. Felújíthatnám a bungalókat! Az ötletre teljesen fellelkesültem (na nem mintha eddig nem lettem volna legalább ennyire lelkes).
Később viszont unatkozásra adtam a fejem, de szerencsére nem sokáig. A tábor teljesen fel volt bolydulva, s valami küldetésről hadováltak. Sajnos az előzményekről lemaradtam, ugyanis lefeküdtem és szunyáltam is egy rendeset, testvérkéim legnagyobb örömére. A kis gonoszok lebontották a bungalón belüli építményeimet, amíg feltöltődtem! A lármára ébredtem, de még mielőtt csatlakoztam volna a tömeghez megfenyegettem a testvérkéimet, ha visszatértem legalább háromszor ennyi építménnyel fogom megbosszulni a sérelmet.
Kimentem hát érdeklődni, és amikor már úgy éreztem, összeszedtem a fontos információkat, visszaszaladtam a házba összepakolni.
Mint a villám mindent összedobáltam, amire csak szükségem lehetett. Na, azért annyi holmim nem volt (legalábbis olyan amit magammal is akartam vinni. Benyűjtöttem egy jó állapotban lévő gatyát, pólót és pulcsit, mellédobtam a jegyzetfüzetem, csakhogy bárhol tudjak alkotni (nem voltam valami nagy művész, de bárhol találkozhattam olyan motívummal, amit majd később fel tudok használni) és édesszájú révén két zacskó gumicukrot (pedig három volt, de ezekszerint valaki elcsórhatta. Vagy már megettem volna? Nem rémlett egészen pontosan).
Ezekután elszaladtam az istállóba és felszereltem Castort az útra. Persze nem menekülhetett, egész végig dumáltam neki. Nagy barátok voltunk, már elég régóta. Nem sokkal a táborba érkezésem után ismerkedtünk meg eme temperamentumos vad lovacskával. Barátság volt első látásra! Na jó, nem. Először kishíján felrúgott, mert elfelejtettek idejében tájékoztatni, hogy a lovakat nem szabad hátulról megközelíteni. De aztán kellő mennyiségű csórt lócsokival beverekedtem magam a kegyeibe és azóta mindenkit leküld a hátáról engem kivéve, elvégre jóban vagyunk (bár lehet, csak rájött, hogy úgysem adom fel és mindig visszamászom a határa, oszt megunta az erőlködést).
Amikor végeztem nem sokáig tudtam nyugodtan ülni a seggemen, így elindultam megkeresni Kheirónt, hogy mikor indulunk már végre. Az idős kentaur arca a látványomra szinte felderült, amitől egy pillanatra baljós előérzet fogott el, hát még amikor a nevemet is kiálltotta. Jahajj, mégiscsak összedőlt a kenuház… Gyanúm megerősödni látszott, ugyanis Kheirón ismertette a velem kapcsolatos tervét. Nekem kellett szemmel tartanom az újonc Harleent. Hát igen, ilyen fontos feladatot is csak Athéné gyermekére lehet rábízni. Bár éltem a gyanúperrel, hogy Harleennak is ugyanazt mondta. No mindegy, a felvigyázó szerepe egyáltalán nem volt ellenemre, sőt, legalább volt valaki, akinek megállás nélkül dumálhattam.
- Helló Harleen! Én Allen vagyok, nagyon örvendek. - Kicsit sem érdekelt, hogy figyel-e rám. Elkezdtem neki magyarázni a táborról és mutogattam a különböző helyeket, miközben Kheirón oldalán sétáltunk az istálló felé. Úgy éreztem kicsit csalódtam a tábor népében, hiszen engem kihagytak a bunyóból, bár nekem nem hiányzott a verekedés. Na igen, egy piercinggel nem verekszel túl gyakran, mert eléggé sérülésveszélyes, meg amúgy sem voltam az a nagy bunyós.
Odaérve Kheirón szerint nekem kellett volna segítenem Harleennek lovat választani. Hát nem a legjobb embert kérte meg rá… nem sokat tudtam a lovakról, ráadásul anyám sem volt túl jóban a lovak atyjával, így egyáltalán annak örültem, hogy Castor megtűr a hatán (általában). Miért nem Poszeidón fiától vár ilyesmit? Néztem Nate felé.
- Ő… figyelj nincs nagy gyakorlatom lovak terén, úgyhogy válassz inkább te, de azért fölszerelni segítek.
|
Mielőtt Aiden lekevert volna egy pofont, vagy válaszolt volna, Sofia ismét odalépett hozánk, hogy a Medusa - ügyben igazam van. Oké, oké, engem védett, de számomra most kissé olyan személyiségűnek jött le a csajszi, mint aki (bár kedvesen és békítő szándkkal) mindenbe beleüti az orrát.
A szemem sarkáből láttam, hogy még a verekedés közepette egy számomra még nem túl sokat látott barna hajú fiú érkezett az istállóba.
Mindezek után megjelent Kheirón is, miután alábbhagyott a bunyós hangulat. Volt vele még egy addig számomra ismeretlen lány, feltételeztem, hogy most jött, de eljön a küldetésre, hátha megtalálja isteni szülejét. Az igazat megvallva én is abban reménykedtem, hogy valamelyik Olümposzi felvállal, de erre a két év alatt nem került sor. Már nem is reménykedtem benne, hogy megtalálom, ki az apám. Mostanában egyre többször kerestem fel olyan helyeket a táborban, ahol nem talál rám senki. Ilyenkor szinte mindig azon töprengek, hogy vajon mi lehet az apámnak a baja velem, hogy már több mint két éve úgy érzem a félvérek között magamat, mint egy árva. Hiszen vannak olyanok, akiknek minden második mondatuk az, hogy "Én Árész fia vagyok, menj az utamból!!". Bár tudom, hogy nem én vagyok az eggyetlen, aki úgymond emiatt mizonytalanságban él, de olykor úgy érzem, hogy ez csak velem történhet meg. Persze az effajta kétejeimről soha, senkinek sem meséltem, hiszen úgy gondolom, hogy ha kitárulkozol bárkinek is az továbbadja a titkodat, majd a végén már senki sem fog maradni, aki számára titokzatos vagy, mert mindenki ismeri a gyengéidet és a kételyeidet. Mindig is ehhez tartottam magamat.
Miután Kheirón megbeszélt mindent Allennel, az új lány 'bébicsőszével' mindent (Hogy büfiztessük a babát?? najó, nem) akkor mindenkinek adott egy közepes méretű hátizsákot, ami gyógyszerekkel, 2 napra való élelemmel, kötelekkel, karabínerekkel (végül is miért ne?) és hasonlóakkal volt tele, egy pár embernek adott még egy motyót, amiben egy hihetetlenül kicsi helyre elférő nagy sátor volt, amiben akár öt ember is aludhatott viszonylag kényelmetlenül. Majd Dionüszosz jóvoltából kaptunk még egy rakat pénzt, hogy városközelben akár bemehessünk egy ngyon egyszerű, útszéli apartmanba, hogy uyanekkor tudjunk venni kaját. (A pénz mennyiségéből akár egy évig is elpanziózhatn a csapatunk, de gondolom egy isten csak csettint és ott a pénz az asztalán.. vagy nem tudom, hogy ez hogy működik..)
Egy rövid eligazítás és megbeszélés után kiosztották a fegyvereket: mindenki kapott egy vagy kettő tört, illetve választhatott, hogy kardot vagy íjat vis magával főfegyverként. Én persze, hogy egy íjat választottam. Választottam akkora volt mint majdnek én, és még ha a nagysága nem lenne elég erős, ehhez társult egy olyan ideg, amihez foghatőt, még sohasem láttam: vastag volt, fényes, de egyszerre éjekete is. Még sohasem láttam olyan fát, amiből maga az íj készült: hideg, kő hatású tapintása volt, de amikor próbaként felajzottam rendkívül rugalmasnak bizonyult. A fába (vagy abba az ismeretlen anyagba, amiből készült) Két betű volt faragva: W. W. az igazat megvallva nem tudtam, hogy mit jelenthetett, de nem akartam e miatt zaklatni Kheirónt az indulásunk előtti negyed órában, szóval fogtam egy jó nagy tegezt és annyi nyilat raktam bele, amennyi csak belefért. Oda kellett figyelnem, hogy erős nyilakat válasszak, hiszen amikor még kiskoromban (mielőtt nem tudtam, hogy félvér vagyok, de anya már tudta és igyekezett felkészíteni erre) anya tanított íjászkodni (amit már akkor is imádtam) többek között azt is megtanította nekem, hogy ha erős íjhoz nem választunk erős nyilat is, akkor a lövedék a kilövés után nemsokkal, még a célbaérés előtt el fog törni. Mivel anya jó tanár volt, és tanításainak hála még soha sem fogtam mellé nyíl téren most is ehhez tartottam magamat.
A két törhöz kértem még egy - egy tartót, amit a lábamra, a combom közepétől egy kicsit fentébb, számomra jól elérhető helyre tettem. Majd még raktam el saját rejtett pengéim közül is jó sokat, hogy felkészült legyek minden eshetőségre. Szerencsém volt, hogy én voltam az első a fegyverek kiválasztásánál a soran, így miután én végeztem még fogtam egy olyan tegezet, amibe csak kb. 30 nyílvessző fér el és ugyanennyi vesszővel a kezemben és a tegezzel elmentem az istállóból, hogy mérgezett nyilat készítsek mindössze a táborban megtalálhatómtermészetes anyagokból és a takarítószertárban megtalálható vegyszerekből. Bár nem voltam egy kémiai zseni, azért hálás voltam, hogy volt időm tanulni egy - két anyagról és hatóanagukról, mielőtt ide kerültem volna.
Mivel az anyagok keresésé közben szinte nonstop futottam, illetve a futkorászás közben rájöttem, hogy hogyan keverhetem ki a leggyorsabban a nyílhegyekre szánt mérget és hogy az hogy lesz a leghatékonyabb, maga a lényges művelet idejét sikerült elvégyeznek mindössze 5 perc alatt, így gyorsan visszatérhettem az istállóba, épp akkorra amikor az utolsó félvérek is felfegyverezték magukat. A többiek ekkor már az lovak oldaltáskáiba pakolták a dolgaikat, hogy indulhassunk. Odamentem Zénóhz, és én is gyorsan bepakoltam mindent, de persze az íjat, és a két tegezt (persze a tegezeket összekötve, szóval inkább csak egy kettő ez egyben tegezt) a hátamra rögzítettem. A biztonság kedvéért kedvéért még kettő rejtettpengét elrejtettem a nyeregnél is, íg egy titkos fegyverarzenál voltam az induláskor.
Amint mindenki elkészült, kivezettük a lovakat az istállóból és az itt maradt társaink eljöttek elbúcsúzni tőlünk Thália sérült fájához. Sokan a küldetésre indulókból egyfolytában integettek azoknak a barátaiknak, akiket itthagynak. Nekem nem voltak barátaim, persze voltak olyanok, akikkel egyszer kétszer elbeszélgettem már, de nekik nem voltam fontosak és ők sem nekem. Miután mindenki búcsót vett a többiektől Kheirón útravalóként még annyit mondott, hoy vigyázzunk magunkra és a társainkra, illetve, hogy reméli, sikeres lesz a küldetés. Mintha kis ötévesek lettünk volna, akiket annyira kellett volna félteni, és mindent még egyszer elmondani nekik, mert külömben elfelejtik.
Egyszer csak azon kaptam magam, hogy már úton vagyunk... |
 Szépen itthagyott egem David. Azt sem tudom, hogy hol vagyok, merre lehet a legközelebbi város, sőt igazából még fel sem fogtam miért kerültem ide. Hogy a nevelőapám miért ragaszkodott ehhez annyira. Minek kellett nekem idejönni? Már éppen azo voltam, hogy kifaggatom ezt a Kheirón nevű fura pasast erről, amikor -ha jól informált vagyk a helyes megnevezés a szatír- egy félig kecske ember jelent meg a kis házikóban, ahol voltunk. Már nyitottam a számat, hogy megkérdezzem tőle tud-e mekegni, mikor azt mondta, hogy szerinte a csapat már készen áll, de valami balhé is van az istállóban. Én csak ennyit értettem, ugyanis a kecskeember nagyon hadart.
-Milyen küldetés?Mehetek én is?Biztosan izgalmasabb mint itt lenni ebben a táborban...Egyáltalán mit csinálnak itt az emberek?-mondtam Kheirón felé fordulva, aki csak egy sóhaj kíséretében összenézett a kecskeemberrel, aki annyit mondott:
-"Ma már ő a második."-milyen furi, ezt lassan mondta.
-"Gyere velem"-mondta Kheirón, és kiléptün a kis házikóból. Egy udvarféleségre értünk, ahol regeteg fiatal és még több kecskeember mászkált.Kheirón felkiáltott. nem túl hangosan, de kiáltott. Egy nevet. Allen.Erre egy szőkés hajú fiú kezdett felénk jönni. Nem figyeltem mit mond neki, csupán néhány szót hallottam meg: új lány, figyelj rá, Harleen, küldetés meg istálló. Én közben úgy tettem mintha a körmömet tanulmányoztam, de egy kecskeembert néztem meg jobban igazából.
Aztán elindultunk. Hamarosan jellegzetes istállószag csapta meg az orromat. Odabent az emberek egy helyre tömörültek. Valaki oszlatni akarta a tömeget. Végül Kheirón közelebb ment, és bemutatott engem a tömegek:
-"Ő itt Harleen. Nemrég érkezett, és veletek tat a küldetésben.Gondolom ti már el is készültetek, azért vagytok ide tömörülve..."-mondta, majd az Allen nevezetű srác felé fordulva még hozátette:-"Segíts neki lovat választani."-azzal elindult valamerre, de nem figyeltem ova megy, ugyanis nagyot nyeltem ahogyan ránéztem egy nagy, fekete csődörre, akinek szárnyai voltak. Arról eddig nem volt szó, hogy lóval megyünk... |
Mint mindig, ezúttal is elpiszmogtam az időt a pakolással. Az itt töltött évek alatt tekintélyes mennyiségű kacat gyűlt össze körülöttem, nehéz volt kiválasztani a legszükségesebbeket. Fél óra reménytelen válogatás után az egészet lesajnáltam és az addig összeválogatott motyóval az istálló felé indultam. Nem egyedül megyek, a többiek remélhetőleg gondosabban összecsomagoltak.
Már távolról láttam, hogy valami zajlik az istállóban. Ahogy közelebb értem, meghallottam a hangos szurkolótábort. "Bunyó!" És engem kihagytak? Biztos valakinek megint nagy volt a szája. Szép kis tömeg gyűlt össze a résztvevő felek körül, de hála nem túl alacsony termetemnek, simán elláttam a gyülekezet felett.
Aiden és az a bámulatos szerénységgel megáldott Drew O'Neel állt a középpontban. Jómagam is szívesen megcirógattam volna a pofikáját az öklömmel, de úgy néz ki, megelőztek. Nyitottam a számat, hogy bekiabáljak "Adj neki, Aiden!", de akkor Dany is beszállt a buliba, és a földre teperte Drew-t. Ezt kár lett volna kihagyni! Asszem, ezért még kapni fogja az oltásokat, gondoltam kaján vigyorral.
Egy másik lány, akit újnak véltem, odalépett Aiden elé és a hogyléte felől érdeklődött, majd megkérte Dany-t, hogy fáradjon le Drew hátáról. Aiden csak mordult egyet a lány kérdésére. Jogos, én is utálom, ha sajnálnak. Ez egy férfinál bizony sértés, akármilyen jó szándékú az érdeklődő. Amikor Dany és Aiden között is kialakult némi nézeteltérés, átvágtam a tömegen.
- Jól van emberek, vége a műsornak. Oszolj! - szóltam felemelt hanggal, majd Dany-re kacsintottam. - Magam sem csinálhattam volna szebben. Ez már ráfért a mi hős félistenünk egójára - mondtam vigyorogva, és Drew-ra pillantottam. - Azért te se voltál rossz, öregem. - vetettem oda Aiden-nek kaján mosollyal.
Észrevettem, hogy már szinte mindenki végzett a lova felszerszámozásával, engem kivéve. Mielőtt azonban hozzáláttam volna az új lánynak még illett bemutatkoznom, ezért tettem felé egy lépést.
- Nathan Coleman vagyok, üdv a táborban. - mondtam barátságos mosollyal és kezet nyújtottam neki. Megvártam a válaszát, majd a lószerszámozásra hivatkozva ott hagytam őket. Jasper boxához indultam futó lépésben, aki röhögve köszöntött.
- Remélem, nem élted bele nagyon magad, hogy itthon maradsz. - mondtam nevetve, és megpaskoltam a nyakát. Villámgyorsan lecsutakoltam, rendbetettem a patáit, és már mentem is a felszerelésért. Egy pillanatra tétováztam a nyergeknél, aztán vállrántva tovább álltam, és inkább csak egy kantárat akasztottam le a falról. Egy ilyen kényelmes hátú lóra minek nyereg? Visszatérve a boxhoz Jasper megkönnyebbült horkantásától kísérve felkantároztam, és miután mindent rendben találtam, elégedett mosollyal léptem a többiekhez, remélve, hogy időközben mindent elsimítottak egymás között. |
[47-28] [27-8] [7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Időjárás: A levelek elkezdtek lehullani, egyre hidegebb van, és már a nappalok is egyre rövidebbek. Hamarosan beköszönt az igazi hideg!
